Koszos Budapest, mi így szeretünk!

Az a jó az életben, hogy mindig találkozunk – szerencsére ritkán – olyan ismerősökkel, akik akár egy mondattal is képesek kihozni minket a sodrunkból és olyan dolgokon kezdhetünk el végre gondolkodni, amin egyébként eszünkbe sem jutott volna rugóznunk egy percet sem.

Történt ugyanis a minap, hogy belebotlottam egy ímmel-ámmal talán ismerősnek nevezhető anyukába. Naná, hogy anyukába – hasonló korú gyerekkel megáldva, mint az enyém –, isten őrizz, hogy véletlenül a volt általános iskolai osztályfőnökömmel, vagy a gyerekkori szerelmemmel fussak már össze, abban semmi poén nem lenne. A lényeg az, hogy az első mondata az volt, az amcsi vigyorú köszönés után, hogy „Te tényleg itt laksz Pesten?” (Ő nem itt lakik) Néztem, mint borjú az új kapura, hogy ez most miért ekkora dráma, teljesen hétköznapi dolog szerintem, hogy valaki 26 évig vidéken él, aztán meg Pestre költözik. Mondtam, igen, itt lakom, miért? – „Hát én nem tudnék itt gyereket nevelni” – jött a szemrehányó, mondhatni lenéző válasz rögvest. Hirtelen szólni sem tudtam, de nem is baj, mert ő folytatta is: „Ilyen koszos, büdös városban lakni egy gyereknek. Tele veszéllyel és bűnözőkkel. Nincsen egy normális játszótér, minden tiszta kutyagumi, meg az emberek is olyan bunkók és egyáltalán hol lehet itt nyugodtan sétálni ebben a zajban, milyen gyerekkora lesz a te csemetédnek?” Ezek után már nem is rá figyeltem, hanem elmerengtem a 3x3 sávos Üllői út reggeli forgatagában, ahol lakunk. Majd elköszöntem, bokros teendőimre hivatkozva…

Egy főváros gyerekek nélkül

Tisztában vagyok ám én azzal, hogy vidéken mennyire más minden. Sőt, nem is kell vidékre menni, egyáltalán kertes házakkal teli övezetben is már sokkal másabb, mint itt a betondzsungelben, tudom. Én is vidéken nőttem fel. Ráadásul a város szélén, a kukoricások mellett. Nem volt forgalom, nem voltak hajléktalanok, nem kellett tartanunk attól, hogy elütnek, elrabolnak, meg ilyenek. Jó volt. De fel nem merült bennem soha az, hogy becsméreljem azon szülők döntését, akik a fővárosban állnak neki a családalapításnak. Szép is lenne, ha senki nem merné itt felnevelni a gyerekét, és nem lenne bölcsőde, óvoda, iskola sem. Vicces. Nyilván tanyán egyszerűbb szabadjára engedni a gyereket, hadd menjen, hadd szaladgáljon, míg mi tehenet fejünk, de nem hiszem, hogy ez a Budapest – ellenesség teljesen jogos lenne.

Dugó vs. Madárcsicsergés

Persze, hogy jobb a kertben, a teraszon meginni a reggeli kávénkat is és elszívni mellé egy cigit. Én a lépcsőház elé vagyok kényszerült menni, mert a lakásban természetesen nincs dohányzás. Reggel van még. Kócos a fejem, csipás a szemem, leülök a lépcsőre álmosan, s nem a madarak csicsergését hallgatom, hanem a reggeli dugó okozta dudálásokat, buszok pöfögését, kamionok fékcsikorgatását az Üllői úton. Kedves szomszéd helyett mindenféle kukázók és hajléktalanok nézik, hogy mit keresek ott magamban a lépcsőn ülve, s odasomfordálnak egy cigit lejmolni. Nem adok. Nem bratyizok.

És persze, hogy jobb lenne, ha hatalmas kertünkben télen szalonnasütős, nyáron pedig grillezős kerti partikat adnánk a szomszédoknak, a rokonságnak, a barátoknak és voltaképp ki sem kellene mozdulnunk a telkünkről egész évben. Beletelepítenénk oda egy homokozót, csúszdát, nyáron felfújható medencét, trambulint, egyszóval mindent, amire a gyereknek is szüksége van. Nem kellene többé játszótérre, játszóházba, strandra menni, nem kellene soha többé metrózni, villamosozni, sem plázákban mozgólépcsőzni, nem kellene a rideg, koszos lépcsőházban mindenkivel összevesznem azért, hogy ne csapják már be azt a rohadt bejárati ajtót, mert felébred a gyerek. Meg ugye a kilincs is azért van. Hát… még az is lehet, hogy unalmas lenne az élet.

Szigorúan a fal mellett!

Imádja a gyerek azt, amikor metróval, vagy villamossal megyünk valahova, egyszerűen lenyűgözi ezeknek a monstrumoknak a látványa, s nem utolsó sorban kicsi korától kezdve tudnia kell, hogyan szabad közlekedni a kismotorjával ezeken a helyeken. Nyilván tök jó dolog vidéken csak úgy önfeledten száguldozni az utca kellős közepén, mert szökőévben egyszer jár arra egy lovaskocsi, de legalább idejében megtanulja a kölyök, hogy hogyan kell biztonságosan közlekedni úgy, hogy életben is maradjunk: mindig szétnézünk és szigorúan a fal mellett motorozunk. Az élet nem annyira habos torta. Illetve az, de vigyázni kell ott is, hogy a villát ne nyomjuk le a torkunkon, nem igaz?  És rengeteg, szuper jó játszótér is van a környéken, teljesen normális, aranyos anyukákkal és gyerekekkel, akik szintén nem vidékiek. A mozgólépcsők és a liftek lelkes használói is vagyunk, egy esős napon abszolút nem okoz problémát az, hogy mitévők legyünk, fedett terasz hiányában. Itt is vannak a parkokban ősszel lehulló falevelek, kavicsok, hatalmas pocsolyák, bogarak. Momentán egyetlen egy dolgot tudnék említeni, ami tán’ engem is zavar, az a sok kátyú a járdán (is). Történt ugyanis egyszer, hogy a gyerek éppen a motorjával száguldozott, és egy kisebb gödörben elakadt, finoman szólva. Ahhoz túl kicsi volt, hogy észrevegye, ahhoz viszont elég nagy, hogy a motor első kereke megtorpanjon. Így a gyerekem tigrisugrásban repült le a járgányról előre, vagy két métert. Kutya baja nem lett, mondjuk úgy, hogy meglepődött ő is, én is.

Idegenekkel nem beszélünk

Azt is némi „előnynek” tartom, hiába, hogy önmagában véve ez negatívum, hogy rengeteg csöves van itt a környéken. S ezek javarészt illuminált állapotban próbálnak hol jópofizni az emberrel, hol pedig belekötni akkor is, ha kisgyerekkel vagy, ez így van sajnos. Vidéken, főleg egy kis városban, faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, a gyerek nyugodtan köszönhet, integethet akárkinek, de itt ez nem lenne túl jó ötlet. Egyszer a boltból jöttünk ki a törpével, amikor is épp az üdítőjét nyitottam volna ki neki, mire odatámolygott egy „úriember”, aki elkezdett valamit hablatyolni a gyerekemnek, annyit lehetett belőle érteni, hogy a gyerek vajon megkínálja-e a bácsit az innivalójával. Az én szófogadó drágám pedig már nyújtotta volna oda az italát. A reakciómat szerintem mindenki sejti. Tehát idejekorán meg kellett tanulnia azt is a kölyöknek, hogy idegenekkel nem cseverészünk. Határozottan nem. Ugyanez vonatkozik az idegen, kóbor kutyákra is, akikkel egy újépítésű, kertvárosi, idilli környéken aligha találkozunk.

Ha hozzám vágnának egy családi házat vidéken, nyilván nem vacakolnék, hanem pakolnék. De nem hiszem, hogy az a gyerek, aki nagyvárosban, vagy fővárosban nő fel, az kevesebb élménnyel vág bele majd a nagybetűs életbe, sőt. Igaz, sokkal korábban meg kell tanulnia néhány olyan szabályt, amit mindig, minden körülmények között be kell tartania, de kizárt, hogy mindez árt a gyermeki lelkivilág egészséges fejlődésére. Kicsit koszos ez a város, kicsit zajos, kicsit veszélyes is, de mi így szeretjük.

Anya leszel, anya lettél? Gyere velem erre a kalandra, olvasd bele magad a ki nem mondott kétségek és felhőtlen örömök világába!

Hol kapható?

A könyvet a Líra könyvesboltokban tudod megvásárolni, ide kattintva akár online is.